Amikor kipattant a hír, hogy az RHCP ismét stúdióba vonul John Frusciante nélkül és evégből Josh Klinghofferrel kiegészülve, még a legelvetemültebb Chili-rajongók fejében is felmerült a kérdés: jó ötlet ez? Végtére is elég nagy kockázat bármit hozzátenni egy több mint két és fél tizedes életműhöz, amely az új évezredben már így is leszálló ágba került: a középtempós-langyos-popos By The Way (2002), valamint a mindenkinek megfelelni akaró, megalomán, vissza is a gyökerekhez meg nem is Stadium Arcadium (2006) hatására sokan érezték úgy, hogy ha már a csúcson való abbahagyásról le is csúsztak a srácok, most már azért tényleg itt lenne az ideje, hogy pontot tegyenek a végére. Erre látszólag egyedül a gitáros Frusciante ébredt rá, aki még időben otthagyta a süllyedő hajót, és ezzel úgy tűnt, élete egyik legjobb döntését hozta meg.
A zenekar hanyatlásába való csendes belenyugvás létjogosultságát azonban némileg megkérdőjelezi az új album, ami az előző kettőhöz képest szokatlanul sok újdonságot hoz, és úgy tűnik, az egyszerű szerkezetű slágergyártással is szakít. Az újítások közül talán legkevésbé meglepő, hogy Klinghoffer kezében másképp szól a gitár, ez azonban (a megrögzött Frusciante-híveket leszámítva) a legkevésbé sem szolgáltat okot csalódásra. Míg a régi zenész-barátból lett új tag gyakorlatilag Frusciante teljes eszköztárát szállítja a dallamos-elszállós szólókkal, torzított koszolásokkal és csilingelő funk ritmizálással együtt, meglehetősen sokat hozzá is tesz. Sok olyan effektet hallunk a lemezen, amelyek eddig nem voltak a Chili-hangzás szerves részei (delay, chorus, flanger stb.), a lemezt nyitó zajos-sötét riff pedig a Dave Navarro-korszakot idézi. Összességében a gitárjáték energikus, innovatív, a soundok pedig nagyon ki és el vannak találva (pl. a Did I Let You Know? szólójának űrsoundja).
Ami viszont kevésbé volt várható, hogy a többi zenészkollégák is visszacsempészték az RHCP-be azt a hangszeres tudást, amit egy ideje csak más formációkban kamatoztattak a rádióbarátság kedvéért. A legfelemelőbb virtuózkodás talán az egyébként is kimagasló Goodbye Hooray csaknem félperces basszus-szólója (ugyebár erre szánni 25 másodpercet egy poplemezen már önmagában forradalmi tett), aminek a kigyakorlása jó pár manapság tizenéves basszeros ujjvégein csökkentheti majd a bőr mennyiségét. A lemez hangszerparkját színesítendő, a Did I Let You Know-ban még trombitaszólót is hallunk, amit azonban első sugallatunk ellenére nem Flea, hanem egy külsős segítőtárs, Mike Bulger fúj. Az egyetlen hívatlan vendég a lemezen a zongora, rajta határozottan kár volt feltekerni a volumét; a fantáziátlan akkordozgatás már-már Maroon 5-i mélységekbe taszítja az Even You, Brutus?-t és a Happiness Loves Company-t, de a lemez nagy részén szerencsére megússzuk billentyűk nélkül (még az egyébként ötletes Police Station-ben tűnnek fel). Chad Smith is tisztességesen küldi a dobokat, sokkal színesebbek, lendületesebbek, eredetibbek a dobtémák, mint az utóbbi két lemezen, amiről többek között a funk-himnusznak is beillő Look Around is tanúskodik, a már említett Goodbye Hooray-jel együtt, az egyenes diszkódobolásért lelkesedők pedig az indító Monarchy of Roses-ban lelhetnek vigaszra. A tisztesség kedvéért azért említsük meg, hogy Anthony Kiedis továbbra sem tanult meg énekelni, de ez így is van rendjén. A szövegeibe viszont legalább visszatért a szexualitás, ami ugyebár pozitív irányba tereli a vércukorszintet, így pedig mindenki boldog.
A számok szerkezete rendkívül változatos, a már említett szólókon kívül hallunk akusztikus és koszolós intrókat, pszichedelikus kiállást, vokálos csajokat, meglepő bridge-eket, poliritmikus instrumentális részeket (Ethiopia); bonyolultságra tehát nem lehet panasz. Az album belső dinamikáját illetően elmondható, hogy az első hat szám féktelen húzása után a kislemezes The Adventures of Rain Dance Maggie-vel picit alábbhagy a lendület, és a második félidőre csak alkalmilag tér vissza, a már említett húzószámokban. Ennek ellenére a lemez az utolsó számig rejteget izgalmakat, és kifejezetten felhív az újrahallgatásra, sokrétegű anyagról van szó.
Ha rosszindulatú kritikusként azt szeretnénk felkutatni, kik „inspirálhatták” a hosszúra nyúlt alkotói szabadság alatt az RHCP legénységét, akkor azért a Kings of Leon és a TV on the Radio esélyes jelöltek lennének, de az áthallások egyáltalán nem zavaróak, sőt, a lemez végre újra olyan karakteresen szól, hogy a még olykor sikertelen kísérletezésekkel együtt is a Chili-sound-univerzum méltó részét képezi.
Joggal kérdezhetné az olvasó: mire fel ez a határtalan lelkesedés? Végül is, az egyébként nem túl fantáziadús című I’m With You jó eséllyel nem fog rocktörténelmet írni (feltéve, hogy még létezik ilyesmi), viszont a világ határozottan jobb lett vele, mint nélküle volt korábban. Képzeljünk el, mi lenne, ha a Red Hot Chili Peppers egy középszerű, nagyzolós duplalemezzel fejezte volna be a pályafutását. A ma megjelent anyag, amellett, hogy több mint 50%-ban kellemes és izgalmas hallgatnivaló, sikeresen bebizonyította, hogy bőven maradt még kraft a fiúkban, és ha itt hagyják abba, akkor jóval szerethetőbb és hitelesebb figuraként fognak rájuk emlékezni, mintha már nem lennének velünk.
